A gyermekkori álmok érdekes dolgok. Az ember beleringatja magát egy álomképbe, aztán küzd, mert valóra akarja váltani, bele fektet annyi energiát, amennyit csak tud, majd várja az eredményt. Aztán megesik, hogy eredménynek nyoma sincs, helyette csalódások, kudarcok sorozata, és ezek az álomképek szépen lekopnak a szemünk elől, és már a rideg valóságot látjuk, csalódottan, kedvtelenül, álommentesen…

Mert ugye gyerekfejjel álmodtam én is. Álmodtam autókkal, autóversenyekkel, motorokkal, satöbbivel. Majd álmodtam a KSK-val, ahol majd kitanulom azt, hogy hogyan tervezzünk autót. Mert az jóóó lesz majd. Azt mondták az nehéz. Nem izgatott, mert úgy gondoltam, autót tervezni milyen jó lehet… Aztán elindultam azon az úton, amit megálmodtam. Nem tévedtek, tényleg nehéz. Már az 5. félévemet taposom, sok-sok áttanult óra, megírt ZH és pót ZH van mögöttem, sok liter sört ittam meg, sok haverom lett, sok kávét ittam a szünetekben, sok energiaital, sok-sok más. Ha nagyon nehezen ment, vagy el voltam keseredve, megálltam egy kicsit, és arra gondoltam, hogy „héé, ez volt az álmod, bírd ki” így haladok 2,5 éve a KSK rögös, akadállyal teli útjain. A tavaszi félév pocsék teljesítménye után még mindig az álomképem hajtott. „Autógépész leszek, autógépész leszek...” Aztán indult a szeptember. És hiába igyekeztem, tanultam, látszatja semmi sincs. Jó, persze év elején (meg közben) 1-2 buli becsúszott, de erről később. Bejártam, jegyzeteltem, majd hullafáradtan hazaestem, pihentem, tanultam, másnap megint ez a kör, mint egy mókuskerék. De „kibírom, csinálom, mert autógépész leszek” Szépen lassan jöttek az első ZH-k, az első csalódások az 5. szemeszterben. Persze sikertelenül mind, folytatván a tavaszi féléves hagyományokat. Mert ugyebár töbnyire 2 hét alatt lezavarják az összes zh-t minden tantárgyból, hogy jó sűrű programja legyen a diáknak. Van is, és ekkor jön a bűvös domino elv, mert ha az ember a keddi zh-ra tanul, akkor a csütörtökire csak kedd estétől van ideje, a hétfőire meg csak péntek estétől. Ennek persze az a vége, hogy 2 nap alatt senki sem képes csodákra. Ekkor jöhet a kérdés:  Miért zh előtt kezd el tanulni valaki? Erre nem tudom a pontos választ. Talán egy bizonyos mértékben emberi halasztás, és halogatás, és nagyobb mértékben az időkalkuláció, időbeosztás. Mert ha az ember hazaesik, nem azzal kezdi, hogy leül tanulni, hanem pihen egy kicsit, kajál, kikapcsolódik egy kicsit, és már ott tart, hogy este van. Na meg a beadandók, rajzok, stb., amik zabálják az éjszakát, meg a szabadidőt. Amikor már annyi mindent kell tanulni, hogy nincs idő erre, vagy arra…  Ennek az egésznek meg az a vége, hogy megbukok mindenből, mehet a sok lóvé az egyetemnek, ők jól járnak, én meg átcsúszok a fizetős képzésbe, ezáltal még jobban járnak, én meg szívok mint a torkosborz, mert „autógépész leszek”

            Aztán egyszer csak van egy megállj. Egy pause, egy kis szünet. Amikor felvillan bennem a kérdés? Mi értelme ennek? Minek amortizálom le magam fizikailag, meg idegileg? „Minek is?!” (By GrafUr, mert nem csak én vagyok így…) Azért, hogy elmondhassam, KSK-s vagyok, azért hogy egyszer autógépész legyek? Következő felmerülő kérdés: miért akarok autógépész lenni? Miért is? Miért töltöm szopással, és szenvedéssel az életem legszebb éveit? Azért hogy a következő x évet anélkül töltsem? Miért is akartam gépész lenni? Na mindegy, erre nem tudom a választ. Aztán haladtuk az idővel, a múlt héten eldőlt, hogy nem leszek autógépész. Gépelemek bukó, keresztfélév nincs, gépész ágon plusz egy év csúszás, nem fér bele, szevasz. Lelki megkönnyebbülés, legalább nem kell már rajzolni, gyakra járni… Na ja, minden rosszban van valami jó. Ekkor vége lett annak az álomnak, ami ide hozott, és itt tartott az elmúlt 2 évben, a legnehezebb időszakokban is. „Nem leszek autógépész” Na mi legyen ezután? Akkor legyek logisztikus... Ha ló nincs, jó a szamár is. Aztán felmerül egy kérdés: így mennyivel lesz könnyebb? A válasz egyértelmű: nem sokkal. Ugyanúgy lesz Hőtan 1,2 Gépelemek 1,2 Járműdinamika és hajtástechnika, satöbbi. Ettől még nem fog megállni a mókuskerék, hogy kiszálljak, és élvezzem az egyetemista életet… Mert azért nem vagyok én tanulógép, néha 1-1 bulira szükség van, kiereszteni a feszültséget… Mindemellé jött a hab a tortára: Beültem egy GTK-s előadásra, név szerint „Termékmenedzsment”-re. Hát, kiült a megdöbbenés az arcomra. Vagyis inkább egy csodálkozó mosoly, hogy „Ez? Ez előadás? Ez egy tantárgy előadása??” Hát igen, nehezen tudom leírni az élmányt… Volt egy kis kontraszt e között és mondjuk egy Járműdinamika előadás között…És igazából, aki a GTK-n végez, ugyanúgy BME-s diplomát kap, csak más lesz bele írva. Meg nem fog autót tervezni… Mindezek tudatában jött egy gondolat, hogy mi lenne, ha átmennék a Műszaki menedzserre? Mi is lenne? Laza, lightos, stresszmentes egyetemi élet, éjszakába nyúló tanulások nélkül. Mindemellett melózhatnék, így lenne lóvé a későbbi fizetős korszakra (mert ugye pár évet már elnyomtam a KSK-n) meg minden másra, és írkálgathatnám a tippelős-karikázós ZH-kat, átolvasnám azt az 50-60 oldalt egy A5-ös könyvben, ami kell egy ZH-ra, megjegyeznék pár grafikont, esténként elmennék bulizgatni… Hmm… Vagy akár pöröghetek tovább a KSK szervezetlen, és kiforratlan BSc-s mókuskerekében, amíg bírom idekekkel…

Ez a dolog annyira megtetszett, hogy már elkezdtem érdeklődni az átjelentkezés menetéről, meg a tantárgyak elfogadásáról…

(Ezt is megéltük, az egyik legragaszkodóbb, leg „gépész leszek akkor is” mentalitású gyerek most azon agyal, hogy átmegy a GTK-ra…)